A Fertő-táj ékkövei fejlesztési program egyik helyszíne volt a Sarródi Tájház, mely a település egy régi, megmentett lakóháza és portája. A tájház sok kincset rejt magában, régmúlt korok emlékeit, eszközeit, a régi Sarród hétköznapjait és ünnepeit lehet megismerni kiállításon keresztül. Sok féle mesterséget űztek a régiek a Fertő parton, de ami csak Sarródhoz kapcsolódott az a gyékényfonás volt.

Sarródi Tájház

Kép szerzője: Peisonia Látogatóközpont
A Fertő vidékének falvai a közeli Bécs építkezéseit látták el nádfonattal az 1900-as évek elején, továbbá felvásárlók közvetítették a vásárlók felé a terméket. A nagyobb gyékényponyvák elérték a 1,5×3 méter nagyságot, ami kiválóan alkalmas volt például a mészárosok kocsijába, takarónak, vagy akár a tyúkászok ketreceit védő sátortakarónak. E háziipari termeléshez alakították a házakat Sarródon, ahol több családnál a hátsó szoba 5,5×5 méteresre épült, hogy elférjen benne a gyékényszövő szék. A négy oszloplábat a földpadlóba süllyesztették, illetve a lábaknak deszkával, téglával kibélelt lyukat hagytak, beleillő fedőlappal, hogy a szövőszék nyáron vagy lakodalmak alkalmával kivihető legyen az udvarra, és ismét helyére állítható legyen.

Gyékényszövés a Sarródi Tájházban

A kép szerzője: Pellinger Attila / Forrás: Wikipedia
A mesterség tudása mellett fontos volt a megfelelő alapanyag. A nyersanyagot pedig könnyűszerrel tudták beszerezni, hiszen a falu határában megtalálható volt a gyékény. Sarródon is általában augusztus 15., azaz Nagyboldogasszony napja után kezdődött az aratás és szeptember végéig is eltartott, de szükség szerint máskor is vághattak. Csónakokon vagy térdig érő vízben állva aratták. A Csallóközben és a Fertő vidékén a növényt zölden vágták, a munkához ívelt pengéjű, kaszaszerű, hosszú nyelű vágóeszközt, nádvágókést használtak. A kivágott gyékényt egy-két hétig a vízparton hagyták száradni, majd kévékbe kötve hazaszállították. Ha a kévék nem voltak eléggé szárazak, akkor otthon még tovább szárították. Utána újra összekötözték, majd a felső részüket levágva további felhasználásukig száraz szellős helyen tárolták őket. A sarródiak leginkább helyben a Fertő vidékéről, Fertőrákosról, valamint a Zala megyéből szerezték be gyékény szükségletüket. A község szegényebb néprétege űzte ezt a munkát. A learatott növényeket a téli időszakban (november és április között) a parasztházak hátsó szobáiban felállított szövőszéken szőtték az asszonyok. Először a gyékényt hasították, majd szövés közben folyamatosan vizezték, hogy ne szakadozzon. A sást hasítás nélkül vizezés után fonták.

Légifotó Sarród

A kép szerzője: Pellinger Attila / Forrás: Wikipedia
A gyékényfonás majdnem kizárólag sarródi specialitás, olyannyira, hogy csak rendelésre készítették a szatyrot. Körülbelül 300 ember foglalkozott a fonással 1920 és 1930 között. Gyékényből lábtörlőt, padlógyékényt, nagy gyékényt, hentes szatyrot, bevásárló, iskolai és házi szatyrot, cekkert készítettek. A háziiparon belül az 1960-1980-as években a sásfeldolgozás folyt. A sásból sodrott „in” készítését már gyermekkorban megtanulták, majd a gyékénymunkák háttérbe szorulásával napjainkban lábtörlőket készítenek belőle, a divatos székülőkéket fonják be.
Forrás: Sarród monográfiája, Arcanum: Magyar néprajz