A soproni Rastkreuz

Kr. u. 309. május vége felé Scarbantiában, a mai Sopron városában, nagy esemény hozta mozgalomba az egész lakosságot. A posta alkalmazottai, valamint hivatalos futárok is, egyszerre két ritka vendégnek közeledését jelezték, - de ellenkező irányból. Amantius, Felsőpannonia helytartója a Carnuntumból, a rómaiak megerősített dunai táborából - a mai Petronell tájékáról - közeledett. Elgondolható, hogy a hivatalos világ előkelőségei izgatottan várták; mert hát egy pannóniai római helytartó volt legalább is akkora úr, mint ma például akármelyik fejedelem, vagy köztársasági elnök.

De volt Scarbantiának már számos keresztény lakosa is, még pedig nemcsak a szegényebb sorsú bennszülöttek, hanem a katonaság köréből is. Ezek inkább a másik jövevényt várták, Quirinust, az eszéki, rómaiasan sisciai hírneves püspököt. Hírneves azért volt, mert sok éven keresztül nagy buzgósággal legeltette Krisztus nyáját, amiért Maximus, az ottani római praefectus elfogatta, s megláncolva börtönre vetette; sőt mikor látta, hogy ezzel semmire sem megy, az élelmedett püspököt még meg is vesszőztette. Mindennek persze híre terjedt egész Pannóniában s a keresztények mindenütt dicsőítették Krisztusnak hűséges hitvallóját. Mikor Maximus látta, hogy a hithű püspököt meg nem törheti, amolyan Pilátus-féle politikával arra tökélte el magát, hogy Quirinust, az isteneknek ellenségét, elküldi Sabariába a helytartó elé, ítélkezzék õ fölötte, úgy, amint jónak látja. Így került Quirinus Sabariába, de mert Amantius éppen akkor indult volna el felsőpannoniai körútjára, a sisciai püspököt is kellő fedezettel utána küldötték. Íme ez volt annak előzménye, amiért Amantiussal Quirinus is közeledett Scarbantia felé. Ahogy mondottuk májusi napon a nagyúri kényelemmel utazó Amantius volt az első, aki Scarbantiába érkezett. A katonai hatóságok és elõkelõk nagy figyelemmel fogadták, de a helytartónak a kis városkában nem igen akadt valami fontos dolga; azért már harmadnap indult is hazafelé; annál is inkább, mert visszatértében a közeli, jó hírű, ma balfinak nevezett kénes fürdőt akarta pár napra használni. A város határát jószerint még el sem hagyta, íme találkozik a sisciai püspököt kísérő csapattal, melynek élén egy római százados haladt. Az agg főpap gyalog jött, lassan, fáradtan, mert keze-lába erős láncokkal volt megrakva.

Amantius megáll, magához inti a századost és meghallgatja jelentését.

A kormányzó nem sokáig törte fejét mit csináljon. Az istenek ellensége kedvéért vissza most már nem megy; úton-útfélen sem törvénykezhetik; tehát kiadá egyszerűen a rendeletet, forduljnak vissza, Quirinust vigyék ismét Sabariába, pár nap alatt otthon lesz õ is s akkor majd ítélőszék elé állítja. Aztán, a megbilincselt püspököt pillantásra is alig méltatva, tovább hajtat a poros országúton, hogy a várva-várt fürdőt minél elõbb élvezhesse.

A római százados most pihenőt parancsol.

A kormányzót tiszteletből vagy kötelességből kísérő városiak és egyéb járókelők hamarosan hírét vitték a történteknek. Futótűz gyanánt terjedt el a keresztények között a hír, hogy a sisciai vértanú-püspök megérkezett s a város határában tart déli pihenőt. Akadt is közöttük azonnal egy csapat jámbor asszony, akik elhatározták, hogy kimennek a szent püspökhöz, s amivel lehet szolgálatjára állnak. Ebben semmi feltűnő nem volt, mert a vértanúk ilyetén kiszolgálása akkoron általában szokásos vala. Alig félóra múlva már ott is voltak azon a kis emelkedésen, mely a mai sopron-balfi országútnak legmagasabb pontja és ahol a római őrség pihenőjét tartotta. A scarbantiai asszonyok nagy tisztelettel közeledtek a szent püspökhöz; majd előtte térdre borulva megmosták lábait, azután bekötözték a bilincsektől feltört és kisebesült lábait, kezeit. Ezek végeztével eléje tették a magukkal hozott ételeket, az üdítő italt s esdő pillantásaikkal kérik adományaik elfogadását.

A püspök erre föláll, áhítatos imádsággal és a szent keresztnek jelével megáldja az eléje tett ételeket. És íme, e percben áldó kezeiről lehullanak a bilincsek. Quirinus, mintha mi sem történt volna, most az ételekhez nyúl és megvendégeli az őt kísérő római őrséget, nyájas szeretettel késztetve őket az ételek élvezetére. Ami az ételekből még megmaradt, azt a körülálló szegény nép között osztja szét, önmagának igazán csak a hulladékot, csak a morzsákat tartva vissza, amit a szegényekkel együtt költ el, leereszkedő nagy nyájassággal. Végül a siránkozó asszonyokat is megáldotta.

Az őrség ezalatt felkészült, a centurio(1) jelt adott és a kis csapat ismét megindult visszafelé. Amantius a kénes fürdőzőhely kellemeit élvezte, Quirinus láncait cipelte s izzadásos arcát az országút pora belepte. A scarbantiai jólelkû asszonyok imádságos fohászai és könnyes szemeik kísérték őt útjában.

Sabariában a helytartó és a püspök ismét találkoztak. Amantius a városka főterén, a fórumon törvénykezett; ott állítá maga elé az ősz sisciai püspököt. Itt, a törvényszéki jegyzőkönyvek szerint, vádló és vádlott között ilyetén párbeszéd ment végbe.

Amantius helytartó kérdezi: Azt akarom tudni, hogy igaz-e mindaz, amit kevélységedbe Maximus elõtt (Sisciában) mondtál?

Quirinus püspük feleli: Sisciában megvallottam az igaz Istent, őt imádtam mindig, őt hordom szívemben s tőle, ki az egyetlen és igaz Isten, ember nem is tud elválasztani.

Amantius helytartó folytatja: Tisztes korodat sajnáljuk verésekkel beszennyezni, inkább óhajtanók észjárásodat beszédünkkel megjavítani, hogy öregségednek hátralevő napjait a császárok rendelete szerint az istenek tiszteletében tölthesd.

Quirinus válaszolja: Mit aggódol koromon, melyet a sérthetetlen hit minden szenvedésnél erősebbé tehet? Sem a kínzások nem törik meg hitvallásomat, sem a jelenlevő élet kecsegtetése azon nem változtathat, a legkeserűbb halál félelme sem homályosíthatja el értelmem erejét.

Amantius újra kérdezi: Miért keresed annyira a halált? Ismételten is intünk, ne vesd el életedet s tartsd tiszteletben a római törvényeket.

Quirinus püspök feleli: Ez a buzdítás talán meghajlítaná azokat, akik hosszú élet után sóvárognak. Én azonban megtanultam Istenemtől, hogy azon életbe kell bejutnom, mely a halál után kezdődik s azért bizalommal lépek a jelen élet határához. Nem vagyok hasonló azokhoz, akik, mert élni akarnak, megtagadják az Istent s így igazán meghalnak. Én pedig megvallva hitemet, az örök életbe jutok és nem nyugszom meg törvényeiteken.

Amantius erre így fejezi be a kihallgatást: Sokáig akartunk rávenni a császári törvények iránt való engedelmességre, de mivel lelked zordonságát megszelídíteni nem tudtuk, például szolgálsz minden kereszténynek, hogy akik élni akarnak, halálod nemétől elrettenjenek.

Erre Amantius a hitvalló püspököt, mint az istenek ellenségét vízhalálra ítélte, s ezt rajta azonnal végre is hajtották. Kihurcolták a Cibáris, a mostani Gyöngyös folyó partjára, itt malomkövet erősítettek nyakára s belevetették a folyó hullámaiba. A szent püspök sokáig nem merült víz alá s beszélgetett a partonállókkal, intvén őket, hogy esete el ne rettentse őket, majd pedig mindnyájuk hallatára azért imádkozott, hogy a habok nyeljék el s ezzel a vértanúk koronáját elnyerhesse. Kérése azonnal meghallgatást nyert; a szent elmerült a hullámokban s ott lelte halálát. A keresztények a szent püspököt immár mint vértanút is tisztelhették! A dicsőült testet kihalászták a folyóból és Scarbantia felé nyíló városkapu előtt eltemették. Sírja fölé templom is épült az õ tiszteletére; mégis, mikor a népvándorlás fekete felhői már jelentkeztek a látóhatáron, a sabáriai keresztények a szent tetemet idejekorán Rómába szállították.

Mikor Nagy Konstantin császár 313-ban megjelent ediktuma(2) a kereszténység szabad gyakorlatát megengedte és a szent kereszt tiszteletét elrendelte, a scarbantiai keresztények megemlékeztek Quirinus jövendöléséről s dicső haláláról; ezért hálás emlékezetül ama helyen, ahol a szent püspök megpihent és őket is megáldotta, szerény kő keresztet állítottak fel és melléje egy kis kőpadocskát is helyeztek. A kereszt imádságra, a padocska pihenésre szólítgatta az arra menőket.

Az évszázadok folyamán, a népvándorlás közepette természetes, hogy a kereszt sokszor megrongálódott, sőt el is pusztult. Ez történt a nagy tatárjárás alkalmával is. Mihelyt azonban az ország romjaiból új életre kelt, megújhodott a Rastkreuz-nak (pihenőkeresztnek) elnevezett soproni Quirinus-emlékkereszt is. A hatalmas, vagy nyolc méter magas masszív románkori emlék, a XIV. és XV. században általános divatos mécses-oszlopok alakját tünteti föl. Az oszlopszáron ~nyugovó, s két oldalról nyílt házikóban régente mécsest égettek; utóbb kis gyermeket kalauzoló őrzőangyal állítottak bele, mígnem a világháború vandáljai ezt is megsemmisítették. Most üresen meredez a mécses házikója. Maga az emlék azonban kis kőpadocskájával szerencsésen megküzdött hat évszázadnak viharával s talán nemcsak Győregyházmegye, hanem egész Magyarország legidősebb mécses oszlopa.

A nép ma is csak Rastkreuz-nak nevezi és kis kőpadocskáját az arra menők most is gyakorta és szívesen használják föl egy kis pihenőre. De Szent Quirinusnak ott történt pihenéséről immár csak kevesen tudnak!

Kedves Olvasó!
A történet Mohl Adolftól származik, aki Pap bácsi néven örökítette meg a térség mondáit. Az oldal tisztelgés az emléke előtt!

További érdekességek Sopron és környékéről: www.bonaparte.hu

Iratkozzon fel hírlevelünkre